Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -
Az élet erre lassan megtanít.
Mert mi az élet? Percek rohanása,
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
s a rózsabokrot földig letörik.
Illatos szirmok, zöldellő levélkék. . . !
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.
Én nem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.
Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki se panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna,
S ha jó az Isten, meghallgatja azt.
Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát.
Tépjék szirmait egyenként le, lassan,
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése